A Sátorkő-pusztai felszíni talajvízszint feletti ismert homokvagyon mennyisége az 1948-50-es évekre erősen lecsökkent. A kutatófúrásokkal megállapítást nyert, hogy a talajvízszint felett már leművelt területen (a mai tó helyén) a víznívó alatt igen jelentős homokvagyon van.
Az akkori ismert víz alatti termelési módszerek (kotróhajó, zagyszivattyú, talajvíz csökkentési lehetőség) mindegyike igen költséges és kisteljesítményű eljárás volt.
Egy kotróhajónak már meglévő szabad vízfelületre van szüksége kellő mélységgel. Beruházási költsége igen jelentős. A vedersoros kotrógép karbantartási költsége is nagy, a homok koptató hatása miatt. A nedves-vizes homok betapad a szállító vederbe, és ezért igen lecsökken a teljesítménye. (Sódernál ilyen jelenség nincs, jól ürül a hevederes kotrókanál.) A közepes nagyságú kotrógép csak 5-6 m mélységig képes kitermelni az anyagot, és a sátorkői területen viszont 10-18 m mélységben is volt homokvagyon.
A zagyszivattyúval folytatott kísérleteket Erzsébet-aknán az iszapoló gödörben végezték. Az eredmény nem volt kielégítő. Az akkoriban gyártott szivattyúk forgólapátjai, de maga az öntött acéltest is 15-20 üzemóra után kikopott, a szivattyú használhatatlanná vált. A talajvíznívó csökkentésének lehetőségét azért kellett elvetni, mert az Eperjesi út és a mai Tópart útnak nevezett kertvárosi rész beépült, de jórészt saját fúrt vagy betongyűrűs kútról kapták a vizet.
Ha a mélyebben fekvő területen víznívó csökkentést végeztettünk volna, a magánkutakból a víz eltűnik.
Ekkor Lévárdi Ferenc trösztigazgatóban felmerült a gondolat, hogy próbáljuk meg a mamut szivattyúzás elvét alkalmazni homoktermelésre. A kísérletek lefolytatásával Krupán Géza okl. bányamérnököt bízta meg. Az első kísérleteket a mai tó DNY -i sarkában végezték el. Ekkor egy 8 m mély kutat hoztak létre és ezen a kísérleten tisztázódott, hogy a már régről ismert mamut szivattyú képes homokzagyot is szállítani és homokot is termelni. A mamut szivattyú tulajdonképpen egy függőlegesen vízbe süllyesztett vascső, amelybe alul a csővégen sűrített levegőt vezetnek be és ez a levegő természetesen felfelé emelkedve a csőben magával viszi a vizet és a vízfelszín felett elhelyezett csőrendszerben továbbítva azt a kívánt helyre. A kút szélesítésével kezdődött meg a szabad vízfelület növelése. Mérés-sorozattal tisztázták a teljesítményt, energia ráfordítási igényt, a hatásfokot.
Amikor a szabadd vízfelület elég nagy volt, a mamut szivattyút és kiegészítő egységeit pontonokra helyezték (légsűrítőgép, szivattyú, emelőgép).
Folyamatos fejlesztés és már hosszabb üzemvitel után 1959-ben történt meg a speciálisan kialakított berendezés és használati módszer szabadalmi bejelentése. A „HYDROP” kotró-berendezés iránt jelentős érdeklődés volt tapasztalható egyé iparágakban is már a kezdeti időszakban az ásványbányászatban.
A „HYDROP” BERENDEZÉS RÖVID ISMERTETÉSE
A berendezés „lelke” az ún. termelőfej. A termelőfej részei: középen ø 150-250 mm-es felszálló cső. Ezen csőre kettős falú víz és sűrített levegőkamra van kialakítva. A vízkamrába magasnyomással vizet juttatunk és a fúvókákon keresztül ezen vízsugarak végzik a kitermelendő anyag lazítását, a termelő fej körüli zagyképzést. A levegőkamrába sűrített levegőt vezetünk az úszótesten elhelyezett légsűrítőtől. A felszállócső végét hosszirányban körbe perforálták. Ezen keresztül jut be a sűrített levegő a felszállócsőbe és a vízcsőben fajsúly különbözetet hoz létre, melynek hatásaként a csőben felfelé irányuló áramlás jön létre.
